Don't Let Me Go Just Yet - I. fejezet

Hali!
Komolyan nem hittem volna, hogy ilyen hamar fogom tudni hozni az első fejezetet, de nagyon örülök neki, hogy sikerült. A történet egyébként néhány nappal az epilógusban megírt aprócska jelenet után játszódik, miután Caroline és Nik már visszaértek a családi látogatásból.
Az alapsztori, ahogy már korábban mondtam, teljesen más, mint a TWILY-nak volt, de remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket, ugyanis én nagyon izgatott vagyok a saját ötleteim miatt, és amerre a szálakat vinni szeretném. Ez még csak felvezető fejezet, viszont az alapok azok most kiderülnek.
Egyébként még annyit el szeretnék mondani, hogy az első jelenet írását egyszerűen imádtam, főleg, mivel úgy igazán, egy párként még nem volt lehetőségem megmutatni őket. Igen, voltak múltas jelenetek, de ott éppen hogy megismerkedtek, most viszont már egy bizonyos ideje együtt vannak, és kialakult közöttük egy bizonyos dinamika, amit én egy ilyen csipkelődős, néha "húzzuk a másikat" féle kapcsolatnak képzelem, és hihetetlenül élveztem ennek az írását.

És akkor most befogom, jó szórakozást, és nagyon megköszönném a kommenteket, hogy mi a véleményetek a folytatásról:)

Don't Let Me Go Just Yet - I. fejezet

 - Oké, ezt most nem mondhatod komolyan – lépett be az ajtón Nik hitetlenkedve, és miközben becsukta maga mögött az ajtót, én visszamentem a szobába, hogy folytassam az öltözést.

 - Mire gondolsz? – kiáltottam ki a ruhásszekrényemből.

 - Először is, kinyitod úgy egy szál fehérneműben az ajtót, hogy még csak azt sem kérdezed meg, hogy ki az – kezdte, nekem pedig végre sikerült megtalálnom a farmer rövidnadrágomat, amit kerestem, és gyorsan felvettem.

 - Tudtam, hogy te vagy az – magyaráztam meg egy vállrándítással, és ahogy a nadrág gombjait gomboltam be, láttam, hogy nekidől a szobám ajtófélfájának.

 - És ha nem én lettem volna? – kérdezte felvont szemöldökkel, én pedig csak megforgattam a szemem.

 - De te voltál – mondtam, és miután kivettem egy topot a szekrényből, odaléptem hozzá, és lábujjhegyre állva egy gyors csókot nyomtam a szájára. – Csak paranoiás vagy. Mi a második?

 - Nem hiszem el, hogy még mindig nem készültél el – rázta meg hitetlenkedve a fejét, én pedig nevetve felvettem a toppot.

 - Nem az én hibám – emeltem fel védekezőn a kezemet, miközben elkezdtem hátrafelé menni, és amikor elértem a fürdő ajtaját, hátat fordítva Niknek beléptem oda. – Nem én voltam az, aki fél órával ezelőtt dobott ki a kolesz épülete előtt – kiáltottam ki neki, miközben próbáltam olyan gyorsan használni a szempillaspirált, ahogy csak lehet. – Még le is kellett zuhanyoznom, mert az egész napos dugóban ülésnek köszönhetően bűzlöttem, és úgy mégsem mehetek moziba.

 - Az a dugó NEM az én hibám volt! – nyomta meg erőteljesen a nem szócskát, közben pedig hallottam, ahogy leül az ágyra. Nem kellett kinéznem, tudtam, hogy a jegyzetfüzeteimet nézi, amibe a saját dalaimat írtam – vagyis próbálkoztam. Mindig ezt csinálta, amikor várt rám, és amikor hallja, hogy jövök, minden egyes alkalommal gyorsan visszateszi a helyére, nehogy rájöjjek. Csak mosolyogni tudtam tőle.

 - De hála a pasi beszélgetésednek, nem indultunk el időben. Ha elindulunk időben, talán elkerülhettük volna a több órás dugót az autópályán.

 - Nekem úgy tűnt, te is jól elvagy Katie-vel – jegyezte meg mellékesen Nik.

 - Az teljesen más – mondtam, miközben jó hangosan visszatettem a szempillaspirált a tükör alatti polcra, hogy hallja, hogy végeztem, és legyen ideje visszatenni mindent a helyére, nehogy lebukjon; mintha nem tudnék semmiről… És igazam lett. Mire kiléptem a szobámba, a füzetem már az éjjeliszekrényemen volt, Nik pedig már ismét az ajtófélfának dőlve várt rám.

 - Le fogjuk késni a filmet.

 - Csak a reklámokat és az előzeteseket – vontam meg a vállamat, és az éjjeliszekrényről felvettem a mobilomat, és miközben a zsebembe tettem, Nik hatalmas örömére kiléptem a szobámból.

 - Ott öt perce tartottunk – mondta, és amikor kinyújtottam rá a nyelvét, csak elmosolyodott. – Egyébként is, nem azt mondtad, hogy szereted az ajánlókat?

 - Mikor mondtam volna ezt? – néztem rá kérdő tekintettel. – Utálom a reklámokat meg az ajánlókat. Csak időhúzás az egész.

 - Nyáron még nem ezt mondtad.

 - A dolgok változnak – mondtam egyszerűen, miközben kitoltam az ajtón, és hátat fordítva neki, elkezdtem bezárni az ajtót. A következő pillanatban már a keze a derekamra fonódott, és hátulról húzott magához.

 - Azért örülök, hogy nem minden – búgta a nyakamba csókolva, és ha nem éppen a kolesz folyosójának közepén lettünk volna, és a szemem sarkából nem láttam volna egy kocka srácot, ahogy nyál csorgatva bámult minket, valószínűleg ott helyben rávetettem magamat. De ott voltunk, plusz a filmet is már egész biztos volt, hogy lekéssük, ezért erőt vettem magamon, és visszafojtva egy feltörni készülő sóhajt, és felé fordulva eltoltam magamtól.

 - Nem azt mondtad, hogy le fogjuk késni a filmet? – kérdeztem, de Nik nem adta fel ilyen könnyen.

 - Hagyjuk a filmet – javasolta, és odahajolt hozzám, majd megcsókolt. Beleharaptam az ajkamba, megerőltettem magam, és néhány másodperc után a mellkasára tettem a kezemet, és eltoltam magamtól.

 - Bármennyire is szeretném, már megvetted előre a jegyeket – mondtam, ő pedig hangosan felnyögött, és morcosan nézett rám. – Hé, tényleg meg akarom nézni a filmet – emeltem fel mentegetőzve a kezemet. – Viszont utána… - vigyorodtam el kajánul, és ahogy elindultunk, belekaroltam -, utána azt csinálsz velem, amit csak akarsz – búgtam a fülébe, és éreztem, ahogy az egész teste megfeszült. A következő pillanatban a karja hirtelen a derekam közé fűződött, és durván magához rántott, én pedig felnevettem. – Katie azt mondta, hogy még néhány napig maradnak Kollal, szóval az egész kolesz szoba csak a mienk.

 - Majd szólj, hogy köszönjem meg az öcsikémnek – vigyorodott el Nik, és a kezét a derekamról áttette a vállamra, és úgy húzott magához, ahogy mindig is szokta, én pedig boldogan öleltem át a derekát.

 - Tudod – kezdtem, ő pedig kíváncsian nézett le rám. – Még mindig nem hiszem el, hogy Katie és Kol együtt vannak. Vagyis… Azzal nincs semmi bajom, mert aranyosak együtt, de hogy képesek voltak titokban tartani! – mondtam, és tudtam, hogy nem fogom tudni befogni a számat. A hír egy-két nappal ezelőtt sokkolt minket, amikor beléptünk a Mikaelson házba, és Katie-t Kol ölében találtuk, ahogy az egyik fotelben ültek. A meglepetéstől szó szerint leesett az állam. Mindenre számítottam, de erre nem. Mindenki, még Bonnie is hamarabb eszembe jutott volna, mint Kol új barátnője, kivéve Katie. Talán azért, mert szobatársak voltunk, és feltételeztem, hogy ha barátja lenne, akkor arról tudnék, mert azért a koleszben nehéz elrejteni egy srácot, de úgy tűnik, neki mégis sikerült. – Úgy értem, több, mint egy hónapja együtt vannak, és még csak egyszer sem láttam őket együtt! Azt tudtam, hogy akkor találkoztak, amikor Kol áthozta néhány cuccomat, de Katie azt mondta, hogy tartott az egész fél percig. Akkor meg mikor és hol találkoztak, és hogy tudták titokban tartani? Be és ki teleportálta Kolt a szobájából? Mert hogy ő nem éjszakázott, az is biztos.

 - Nem lehet, hogy még ott nem tartanak? – vetette közbe Nik.

 - Persze, lehetne – vontam vállat kelletlenül, és néhány pillanat után folytattam -, DE! Egyrészt, akkor is be kellett volna néhányszor jönniük a kolesz szobába. Másrészt pedig, komolyan nem hallottad őket?

 - Mikor?

 - A szobájába, nálatok – mondtam, és amikor láttam, hogy fogalma sincs, miről beszélek, felnevettem. – Istenem, tényleg úgy alszol, mint egy mormota. Lehetett hallani a falon – magyaráztam. – Kol szobája a tied mellett van, és elég vékonyak a falak, és…

Megtorpantam. Azok a falak akkor is olyan vékonyak voltak, amikor először jártam ott, és ha én is áthallottam őket, akkor az azt jelenti, hogy Nik is hallott minket…

 - Jézusom – nyögtem fel, és az arcomat beletemettem Nik vállába. Abban a pillanatban nem kívántam mást, csak hogy nyíljon meg a föld alattam, és has süllyedjek el jó mélyre. Nik hallotta, ahogy a testvérével lefeküdtem. Remek. Ezt soha az életben nem fogom tudni elfelejtetni vele. – Hallottál minket, igaz? – kérdeztem, még mindig a vállába temetve a fejemet.

 - Igen. Egész… hangos tudsz lenni, ha élvezel valamit – motyogta, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.

 - Sajnálom – mondtam felnézve rá, ő pedig megrázta a fejét.

 - Ha nagyon akarod, van egy-két ötletem, hogyan tudnál kiengesztelni a film után – mondta csipkelődve, és megforgattam a szemem, ahogy rám kacsintott.

 - Hihetetlen vagy – ráztam meg a fejemet hitetlenkedve. – Menjünk – indultam el újra, habár már biztos voltam benne, hogy nem fogjuk elérni a filmet.

…

 - Tényleg szörnyen sajnálom az estét – mondtam belépve a bejárati ajtón, és kicsit imbolyogva ugyan, de egyenesen megindultam a szobám felé. A fejem csak úgy hasogatott, és a gyomrom is még mindig kavargott.

 - Tényleg semmi gond – hallottam magam mögött becsukódni az ajtót, a következő pillanatban pedig már ruhástul ledőltem az ágyra, és boldogan állapítottam meg, hogy fekve nem olyan elviselhetetlen. Az oldalamra fordultam, és pont láttam, ahogy Nik bejön a szobámba. – Jobb? – kérdezte az ágyam szélére leülve, én pedig bólintottam.

 - Borzasztó vagyok – jelentettem ki hirtelen, mire Nik meglepetten felvonta a szemöldökét. – Elrontottam a filmet, és most még használhatatlan is vagyok.

 - Most komolyan ez miatt aggódsz? – nevetett fel halkan Nik. - Nem vagy borzalmas – ellenkezett, és kinyújtva a kezét lágyan megsimogatta az arcodat. – Aludjál, pihend ki magad, és reggelre legyél jobban, oké?

Bólintottam.

 - Biztos nem akarod, hogy maradjak?

Megint bólintottam.

 - Nem akarom, hogy lásd, ha kitaccsolnék – magyaráztam. – Így is örülök, hogy nem voltál olyan őrült, hogy utánam jöttél a női mosdóba.

 - Ha még fél percig bent maradtál volna, biztos, hogy utánad megyek – jelentette ki, én pedig halványan elmosolyodtam. Egyszerűen imádtam ezt a pasit, és abban a pillanatban csak úgy átjárta a testemet ez az érzés. – Megyek, hagylak pihenni – mondta aztán, majd ahogy felállt, adott egy lágy puszit a homlokomra, és ahogy az ajtóhoz ért, még visszafordult. – Ha bármire szükséged lenne, csak hívj, oké? – kérdezte, és csak azután volt hajlandó kimenni a szobámból, hogy rábólintottam.

…

Az előző este után minden fejfájás, émelygés nélkül, és nyugodt gyomorral ébredni remek érzés volt. Még néhány percig lustálkodtam, amit már régen tehettem meg, a vizsgaidőszaknak köszönhetően, szóval most, hogy vége volt, örömmel élveztem ki a helyzetet. Végül amikor kikeltem az ágyból, a konyha felé vettem az irányt, ahol az első dolgom volt beindítani a kávéfőzőt. Amíg az elkészítette a kávét, én türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a pulton, és kész felüdülés volt, amikor belekortyolhattam.
A telefonom akkor szólalt meg, amikor éppen a kanapéra készültem leülni. A Feel hallatára azonnal elmosolyodtam. Miközben a kávét letettem a kisasztalra, ami a kanapé előtt volt, és beszaladtam a szobámba, hogy felvegyem a telefont, magamban dúdoltam a szöveget.

 - Reggelt – szóltam bele a mobilba, amint felvettem, és visszasiettem a kanapéra, hogy a beszélgetés közben tudjam inni a kávémat.

 - Akkor gondolom nem ébresztettelek fel – állapította meg a nyilvánvalót Nik. – Jobban vagy már? – kérdezte.

 - Éppen a kávémat iszom – mondtam válasz gyanánt, mire ő hangosan felnevetett.

 - Ezt nem mondanám válasznak. Ha halálos beteg lennél, akkor is kávét innál – mondta, én pedig éppen nyitottam volna a számat, hogy ellenkezzek, de helyette csak az ajkamba haraptam, mert igaza volt. Nem lettem volna képes minden nap élő emberi lényt varázsolni magamból kávé nélkül. Egész nap nem volt rá szükségem, mint néhány őrültnek, akik négy-öt adag kávé nélkül nem bírták ki egy nap, viszont ha reggel nem kaptam meg a szokásos adagomat, akkor használhatatlan voltam arra a napra.

 - Oké, ez jogos – adtam végül igazat neki. – Egyébként jól vagyok – feleltem az eredeti kérdésére.

 - Biztos? – kérdezett vissza. – Semmi hányinger, semmi fejfájás? Minden oké?

 - Nyugi! Teljesen jól vagyok.

 - Remek. Akkor a holnapi út még mindig áll? – váltott témát hirtelen.

 - Akkor sem halasztanám el, ha kényszerítenének – válaszoltam, és a gondolataim azonnal elkalandoztak. Alig vártam már, hogy Los Angelesbe érhessük. Hiányzott a part, a meleg, a napozás, és úgy, hogy nem apámnál (aki egyébként arról sem tud, hogy megyek, mivel még mindig nem vagyok hajlandó beszélni vele) maradok, hanem Nikkel, csak még jobb lesz, mint az előző nyáron. Bár… annál nem lehet sokkal rosszabb.

 - Reméltem, hogy ezt fogod mondani – mondta, én azonban már nem figyeltem teljesen, ugyanis hirtelen újra elfogott a rosszullét. Csak abban voltam biztos, hogy ha hirtelen eldobom a telefonom, minden szó nélkül, Nik bepánikol, és első dolga lesz iderohanni, amit nem akartam, ezért gyorsan beleszóltam a telefonba.

 - Hívnak a másik vonalon. Majd később beszélünk, oké? – mondtam, majd gyorsan, anélkül, hogy bármilyen reakciót megvártam volna, kinyomtam a telefont, és már rohantam is a fürdőbe. Éppen hogy csak sikerült elérnem a WC-t, mielőtt mindent kiadtam volna magamból.

Nagyokat lélegezve ültem le a padlóra, amikor éreztem, hogy a gyomrom valamennyire megnyugodott, és nekidőltem a hideg falnak. Próbáltam végiggondolni, hogy mit ettem előző nap, ami miatt elronthattam ennyire a gyomromat, habár azt is be kellett vallanom magamnak, hogy valószínűleg a kávé sem segített, amit az előbb ittam. Aztán hirtelen, ahogy felnéztem, az egyik polcon megakadt egy kis dobozkán a szemem, és egy pillanat alatt kővé dermedtem. Nem, az nem lehet.

Néhány nagyon hosszúra nyúlt másodpercig csak bámultam a dobozkát, próbáltam a fejemben kizárni még csak a lehetőségét annak, ami az eszembe jutott, de nem tudtam. Felpattantam, és habár még mindig hányingerem volt, mindenről elfeledkezve a szobámba rohantam, és azonnal felkaptam az éjjeliszekrényen lévő kis naptárat. Elkezdtem lapozgatni a heteket visszafelé, miközben a fejemben számoltam, de akárhányszor számoltam végig, mindig ugyanaz lett az eredmény.

 - Az nem lehet, az nem lehet, az nem lehet – motyogtam magamba, próbáltam meggyőzni ezzel magamat is, hogy nincs igazam, de egy idő után el kellett fogadnom, hogy minden jel arra utalt, hogy terhes vagyok. Amint ez megtörtént, elfogott a pánik.