Don't Let Me Go Just Yet - XI. fejezet

Hali!:)

Végre meghoztam az új fejezetet. Ez kicsit másabb lesz, mint az összes eddigi fejezet. Nem onnét folytatódik, ahol az előző fejezet befejeződött, és nem is Caroline ébredése után. Hamar meg fogjátok érteni, hogy miről beszélek, ha elkezditek olvasni a fejezetet, szóval nem mondok többet.
Ja, és ezt a fejezetet szeretném Nirvinek és Sleepy-nek ajánlani - ők tudni fogják, hogy miért;)
Jó szórakozást, és lécci írjatok komit, ha elolvastátok:)

Don't Let Me Go Just Yet - XI. fejezet

Zihálva, levegőért kapkodva ébredtem fel. A szívem erősen zakatolt, ahogy a mellkasomhoz tettem a kezem, és éreztem, ahogy az izzadság végigfolyik a hátamon. Kirázott a hideg. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy mindez csak egy álom volt. A veszekedés, a baleset – minden. Csak egy rémes álom, aminek már vége volt.

Hirtelen mellőlem fény villant fel, amitől összerezzentem egy pillanatra, és ahogy rájöttem, hogy csak Nik kapcsolta fel az éjjeliszekrényen lévő lámpát, sóhajtottam egy nagyot.

 - Caroline, minden rendben? – kérdezte álmosan, és ő is felült. A hátamat kezdte el simogatni, de azonnal rájött, hogy tiszta víz vagyok, és aggódva kereste a tekintetemet.

Egy pillanatra körbenéztem. Még a gyér fénynél is könnyedén meg tudtam állapítani, hogy minden a helyén volt. Az ágy az nyitott ajtóval szembeni falhoz volt állítva, ezzel szemben, az ajtó mellett volt egy kisebb polcsor, tele könyvekkel. Az ágytól balra volt egy nagy ajtó, ami az erkélyre vezetett ki, amit most egy sötét kék színű függöny fedett, de még így is meg lehetett állapítani, hogy a nap még mindig nem kelt fel. Az ágy két oldalán két éjjeli szekrény volt, az ágytól jobbra pedig egy ajtó, ami a gardróbba vezetett. Minden ugyanúgy nézett ki. Az este olvasott könyvem ott állt felfordítva az éjjeliszekrényen, ahogy Nik sport újsága is. Minden rendben volt.

Mégis… ahogy visszagondoltam az álomra, valami rossz érzés fogott el. Mintha nem csak egy álomról lett volna szó. Megráztam a fejemet. Ezt ki kell vernem a fejemből.

 - Igen, csak… - sóhajtottam, majd ismét megráztam a fejemet. – Csak egy rossz álom – néztem rá egy halvány mosollyal.

 - Biztos? – kérdezte, és az egyik kezével végigsimította az arcomat. Belehajtottam a fejem a kezébe, és egy hosszúra nyúlt másodpercre élveztem a kezének a melegét az arcomon.

 - Persze – válaszoltam újra kinyitva az arcomat. – Csak egy nagyon, nagyon rossz álom volt.

 - Akarsz róla beszélni? – ölelte át a vállamat, és miközben visszadőlt az ágyra, magához húzott. Az arcomat a vállába fúrtam, megráztam a fejem, és átöleltem a hasánál.

 - Hülyeség volt – mondtam a fejrázásom ellenére is, és ahogy felnézek rá, kíváncsian néz le rám. A kezével gyengéden simogatja a kezemet, és az eddig még bennem maradt feszültség is kimegy belőlem. Hirtelen rájövök, mennyire igazam van. Hiszen az egész csak egy álom volt, nem több. – Nem emlékszem mindenre, de az biztos, hogy veszekedtünk. Terhes voltam, te pedig nem akartál gyereket, és ezért kiakadtál, aztán meg próbáltad megmagyarázni a dolgot.

 - Caroline, drágám, ugye tudod, hogy én…

 - Igen, persze, hogy tudom – vágtam közbe, és a nyitott ajtó felé néztem. – Hiszen a bizonyíték ott alszik a másik szobában – mondtam halkan, és még annak a gondolatába is beleborzongtam, hogy esetleg máshogy lenne.

 - Ugye nem azon töröd a fejed, hogy átmész megnézni, hogy Charlotte ott van-e még a szobájában? – kérdezte Nik, ahogy hosszan néztem az ajtót, én pedig felnevettem.

 - Eszembe sem jutott. Nem akarom felébreszteni – ráztam meg a fejemet. – Csak az jutott eszem, milyen lenne nélküle élni.

 - És mire jutottál?

 - Még a gondolata sem tetszett, ezért tovább nem is mentem.

Nik felnevetett, és egy hosszú puszit nyomott a fejem búbjára.

 - Szóval csak ennyi volt? Veszekedtünk? – tér vissza az álomhoz. – Ez nem hangzik olyan rossznak.

 - Ha csak ennyi lett volna… - sóhajtok fel, majd ahogy a várakozó tekintetével találkozik az enyém, újra megszólalok. - Megelégeltem a dolgot, elszaladtam, és voltam olyan hülye, hogy minden óvatosság nélkül kifutottam az útra. Aztán jött a fékcsikorgás.

 - Elütöttek? – vonja fel a szemöldökét.

 - Pont az előtt ébredtem fel, hogy nekem jött volna a kocsi.

 - Drágám – lágyul el a tekintete. - Gyere ide – húz még jobban magához, és újabb puszt nyom a fejemre. - Nincs semmi baj, biztonságban vagy. Te is, és Charlotte is.

 - Hogy vagy képes mindig azt mondani, amire szükségem van? – mosolyodok el, és még szorosabban ölelem át.

 - Aludjál – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet, a másik kezével az éjjeliszekrényhez nyúl, és lekapcsolja a kislámpát. - Holnap hosszú napod lesz.

 - Szeretlek – suttogom neki, miközben mocorgok egy keveset, hogy még kényelmesebben tudjak feküdni, és lehunyom a szemem.

 - Én is téged – hallottam még a hangját, mielőtt az álom nélküli sötétség magába szippantott volna.

…

 - Jó reggelt! – köszöntök Niknek, ahogy a szemét dörzsölgetve, egy szál pizsama nadrágban besétált a konyhába. Rámosolyogtam, majd a figyelmemet visszafordítottam a palacsinta tésztájára.

 - Jó reggelt – lépett oda mögém, adott egy gyors jó reggelt csókot a számra, majd a pult másik felén lévő kávéfőzőhöz lépett. Töltött magának egy bögrébe, és a pultnak támaszkodva az kezdte el figyelni, amit csinálok. - Mikor indulsz majd? – szólalt meg rövid idő múlva.

 - Úgy gondoltam, beadom Charlotte-ot az óvodába, és utána – néztem fel rá mosolyogva, és beindítottam a gázt. - Úgy délre oda tudok érni, és még lesz időm az előadás előtt átfutni, hogy mit is akarok mondani.

 - Alig várod már, hogy odaérj, igaz? – vigyorgott rám a bögréje fölött, én pedig megvontam a vállamat.

 - Valami olyasmi. Már nagyon hiányzik anyu – tettem hozzá, hogy ne csak az jöjjön le az egészből, hogy alig várom már, hogy visszatérjek a régi sulimba. Pedig nagyrészt azt vártam.

 - De azért a suli izgat a legjobban, igaz?

 - Ó, fogd be! – ütötttem bele játékosan a vállába, és visszafogtam a nevetésemet.

 - Sosem gondoltam volna, hogy a stréberekhez tartoztál – rázta meg a fejét hitetlenkedve, én pedig megforgattam a szemem.

 - Nem is voltam – tiltakoztam. - De Alaric volt a kedvenc tanárom. Az ő óráit mindig is szerettem, szóval oda jó lesz visszamenni. Meg azért az sem elfelejthető tény, hogy most a terem másik felén fogok állni, és én untatom halálra a diákok kilencven százalékát.

 - És kibújt a szög a zsákból – nevetett fel Nik, letette a bögréjét a pultra, mögém lépett, és hátulról átkarolta a derekamat. – Tudod – kezdte búgó hangon -, amikor haza jöttél, talán nekem is tarthatnál egy órát – búgta a fülembe, amitől a bizsergés végigfutott a gerincemen.

 - Ezt most komolyan mondod? – nevettem fel, oldalra fordítottam a fejem, és kérdőn néztem rá. - A szigorú tanárnő dolog felizgat?

 - Nem is tudod, mennyire – mondta halálosan komolyan, aztán előrehajolt, és az ajkait az enyémekre tapasztotta. Halkan felsóhajtottam, és közben nagyon örültem, hogy még nem kezdtem el kisütni a palacsintákat, mert biztos voltam benne, hogy elégnének. Ugyanolyan hévvel viszonoztam a csókját, de ő nem hagyta, hogy belemerüljek, szinte azonnal elhúzódott, és a nyakamat kezdte el csókolgatni.

 - Nik. Nik! – próbáltam az eszemre hallgatni, és értelmesen gondolkozni, de közben lehunyt szemmel élveztem, amit csinál. - Charlotte bármelyik pillanatban felébred… NIK! – sikítottam fel nevetve, ahogy a csípőjét hátulról nekem nyomta, és megéreztem a meredező férfiasságát. Ez pedig mintha csak végszó lett volna, távolból közeledő, apró lábak dobogása hallatszott fel. Nik még éppen időben húzódott el tőlem, a következő pillanatban pedig becsoszogott a mamuszkájában Charlotte, maga mögött húzva a kedvenc plüss nyusziját.

 - Anyu? Apu? – nézzett fel ránk álmosan, és a szemét dörzsöli.

 - Jó reggel csöppség – mosolyodtam el, és közben óvatosan Nikre sandítottam. Ő már az asztalnál ült, egyik kezében a bögre kávéjával, a másikban pedig az aznapi újságot tartva. Eléggé mozgolódott a helyén, amitől akaratlanul is elmosolyodtam, majd visszafordultam Charlotte-hoz. – Ülj le az asztalhoz. Hány palacsintát kérsz? – kérdeztem visszafordulva a tűzhelyhez, és végre elkezdtem kisütni a palacsintákat. Közben hallottam, ahogy kihúzódott a szék, és szinte láttam, ahogy Charlotte felmászott rá.

 - Kettőt kérek, anya! – jelentette ki már teljesen éber hangon, és ahogy hátranéztem a vállam felett egy pillanatra, már teljesen éberen játszott a nyuszijával.

 - Mindjárt kapod. Csak először apának csinálok, mert neki sietnie kell, jó? – kérdezem, Charlotte pedig beleegyezően bólint, az én tekintetem pedig gonoszul Nikre téved. – És még nem ártana, ha egy hideg zuhanyt venne, mielőtt elindulna – motyogom úgy, hogy csak Nik értse azt, amit mondok, közben pedig angyalian mosolygok rá. Ahogy visszanéz rám, az arca egyértelműen azt tükrözi, hogy „Gonosz vagy!”.

…

 - Kiszállás, csöppség – mondtam, miközben kicsatoltam a gyerekülés biztonsági övét, és kiemeltem Charlotte-ot a kocsiból. Visszanyúltam még a táskájáért, ő pedig már el is indult az óvoda bejárata felé. Bekapcsoltam az autó riasztóját, beértem, majd az ajtó előtt megállítottam. Felsegítettem a hátára a táskáját, majd leguggoltam elé. – Charlotte, korábban már mondtuk neked, hogy ma este nem leszek otthon, úgyhogy apával kettesben lesztek. Legyél nagyon jó kislány, rendben? – kérdeztem, ő pedig erőteljesen bólintott. – És nagyon vigyázz apára.

 - Vigyázni fogok rá – bólogatott, és látszott rajta, hogy teljesen komolyan veszi a feladatot, amire elmosolyodtam. – És mikor jössz haza? – kérdezte kíváncsian.

 - Holnap én leszek az, aki jön érted az oviba – ígértem neki, majd hatalmas vigyor jelent meg az arcomon, amikor Charlotte kitárta a karját, hogy ölelést kérjen. Előrehajoltam, ő pedig máris a nyakamba csimpaszkodott. Szorosan megöleltem, felálltam, és többször is körbeforogtam, miközben ő boldogan nevetett. – Gyere – mondtam neki, miután letettem, és felé nyújtottam a kezemet. – Menjünk be.

…

 - Nagyon örülök, hogy eljöttél – mondta Alaric, miközben kiléptünk az osztályteremből, ahol a végzős osztály már javában pakolt. – Köszönöm.

 - Nem tesz semmit – legyintettem. – Szívesen jöttem vissza. Igaz, kicsit furcsa volt, hogy most nem kellett a padokba beülnöm, de akkor is… jó érzés volt visszajönni.

 - Ennek örülök – mosolyodott el Alaric. – És hogy mennek a dolgok nálatok? Hogy van a kis Charlotte?

 - Már nem olyan kicsi. Néhány hónapja kezdte az óvodát.

Egy rövid ideig csöndben mentünk a folyosón. A diákok a szekrényeiknél beszélgettek, nevetgéltek. Ahogy aztán a tekintetem egy bizonyos szekrényre esett, összeszorult a szívem.

 - Nézd – fordultam Alarichoz, megállva a folyosón. – Nem terveztem, hogy benézek hozzátok, de átadnád Jennának, hogy mindenképpen jövök… - itt elcsuklik a hangom.

 - Egy hónap múlva? – fejezi be a mondatomat Alaric, én pedig bólintok.

 - Igen. Egy hónap múlva. Alig hiszem el, hogy már tíz éve történt.

 - Sokat gondolsz rá?

 - Elena mindig is a legjobb barátnőm marad – mondtam halvány mosollyal. – A szülei pedig mindig szörnyen kedvesek voltak hozzám. Sosem küldtek el, pedig rengetegszer mentem át Elenához, amikor már nem voltam épes elviselni a szüleim üvöltözését. Komolyan nem értem, miért nem tették meg. Nagyon idegesítő voltam akkoriban.

 - Biztos nem voltál annyira idegesítő, amennyire gondolod.

 - De, az voltam. De már nem számít – ráztam meg a fejem, majd sóhajtottam. – Tudnál segíteni? A zenetermet keresem, és mivel amikor ide jártam, még nem volt, és Matt persze azt elfelejtette elmondani, hogy merre van, ezért fogalmam sincs, hogy merre induljak.

 - Persze. Indulj el a kémia labor felé, és még a labor előtti folyosón fordulj jobbra. Azon a folyosón lesz balra a harmadik ajtó.

 - Köszönöm – mondtam, a következő pillanatban pedig megszólalt csengő. – Nem tartalak fel tovább, biztos vagyok benne, hogy órára kell sietned. Még egyszer örülök, hogy találkoztunk.

 - Én is – mosolyodott el Alaric, és miután elköszöntünk egymástól, kíváncsian indultam a zeneterem felé.

…

 - Zongorázik! El tudod képzelni? – mondtam hitetlenkedve, miközben gyorsabbra állítottam az ablaktörlőt. Másnap délután volt, és szerencsétlenségemre a lehető legnagyobb viharban kellett haza vezetnem. – És nem csak hogy megtanult játszani, de tanítja is! A diákoknak! A volt giminkben!

 - Nyugalom, Caroline! – nevetett fel Nik a vonal másik felén. Ilyenkor örültem a technika gyors fejlődésének. Az autóba beépített telefonnak köszönhetően most is könnyedén beszélhettem Nikkel, és ilyen időben pont erre volt szükségem. Hogy ne azon görcsöljek, hogy akármi történhet, hanem hogy ellazuljak, mert úgy sokkal könnyebben tudtam az útra figyelni.

 - De most komolyan… - ráztam meg a fejemet. – A múlt hét előtt még csak nem is említette volna, hogy zongora órákat vesz, aztán mint derült égből a villámcsapás, közli, hogy diákokat tanít.

 - Miért is olyan nagy ügy ez? – kérdezte kíváncsian Nik.

 - Mert az – vágtam rá azonnal, mint egy kisgyerek. – Mert Mattről van szó. Mert ő nem az a típus, aki zongorázik. Zongorázik! Még mindig nem hiszem el. És nem szólt róla! Tudod, ha rosszul játszana, azt mondanám, hogy megértem. De nem így van. Tök jól megy neki. Nem véletlenül ad órákat.

 - Tudod, én mit nem tudok elhinni? – váltott témát, és a hangja hirtelen megváltozott. Eltűnt belőle a nevetés, teljesen komollyá vált. – Hogy mégis hogy jutott eszedbe, hogy ilyen viharban elinduljál haza. Miért nem vártad meg, hogy elálljon az eső? Sokkal jobban örültem volna neki.

 - Megígértem Chalotte-nak, hogy elmegyek érte az oviba, és…

 - Én is el tudnék menni érte – vágott közben Nik. – Megértette volna, hidd el.

 - ÉS – folytattam, mintha meg sem hallottam volna Nik szavait -, holnap fontos tárgyalásom lesz. Ha ma nem indultam volna el, akkor holnap nem értem volna oda. Egy kis eső miatt pedig nem kérhetem a bíróságot, hogy halasszák el a tárgyalást.

 - Ez azért mégsem egy kis eső, Caroline – ellenkezett Nik, én pedig felsóhajtottam.

 - Nem lesz bajom, megígérem – próbáltam megnyugtatni.

 - Szeretném már, hogy ezt múlt időben mond úgy, hogy a karjaimban tarthatlak – morogta, én pedig felnevettem.

 - Az is meglesz, hamarosan. Ne aggódj, oké?

 - Rendben, megígérem, hogy… - de többet már nem hallottam, mert hirtelen a szembe jövő sávban egy erős fénnyel jövő autó bukkant elő a semmiből. A fény csak úgy égette a szememet, ezért egy pillanatra behunytam a szemem, közben pedig távoli pityegést hallottam, ami egyre jobban erősödött. Amikor újra kinyitottam a szememet, a fehér semmibe bámultam bele.