Don't Let Me Go Just Yet - VIII. fejezet

Hali!:)

ÉÉÉÉS, TÁTÁRÁRÁÁÁÁ!!! Itt az új fejezet:) Most nem mondok róla semmit, csak hogy jó szórakozást, és lécci írjatok komit, ha elolvastátok. Tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre:)
Utólagos megjegyzés: ÁÁÁÁÁÁ!!!!! (bocsi, ma ilyen hangulatban vagyok:P) Láttátok már a Michel által feltöltött képet a 4×01 olvasásáról? Ha nem, itt tudjátok megnézni. És a nagy hír az, hogy Joseph is ott van!!!!! Vagyis vagy már az első részben visszatér, vagy pedig nagyon hamar, mert nem hinném, hogy úgy odahívják, hogy a végén csak mondjuk az ötödik vagy a hatodik részben tér vissza újra. Szóval lehet ténylegesen örülni, emberek: KLAUS VISSZATÉRT!!!

Don't Let Me Go Just Yet - VIII. fejezet

Utáltam az életemet. Legalábbis abban a pillanatban, amikor megpillantottam Nik szikrázó tekintetét néhány méterrel arrébb, elég közel álltam hozzá. Olyan érzés volt, mintha bele kerültem volna egy rosszul megírt tini drámába. Az elmúlt fél évben annyiszor jelent meg valahol éppen az, akinek nem kellett volna, hogy az már szinte nevetséges volt. És mégis… Nik ott állt, néhány méterrel Tylertől és tőlem, és a tekintetével szinte ölni tudott volna. Csak azt nem sikerült még eldöntenem, hogy ez a tekintet kinek szólt – Tylernek vagy nekem?

 - Semmi sem történt – szögeztem le azonnal, a kezemet védekezőn felemelve. – Legalábbis nem az, aminek látszott.

 - Tényleg? – kérdezte gúnyosan, és kirázott a hideg attól, ahogy Tylerre ránézett. Még sosem láttam dühösnek, és az biztos, hogy nem is akarom, hogy a rendszeres szórakozások közé tartozzon ezentúl. – Mert nekem nagyon úgy tűnt, mintha kierőszakolta volna azt a csókot. De ha tévedek, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy aggódni kezdjek a kapcsolatunk miatt, igaz?

Egy pillanatig döbbenten bámultam rá. Olyan természetességgel közölte velem, hogy mindent látott, és nem értette félre a történteket, mindeközben pedig még a szokásos viccelődésünk is benne volt, hogy szóhoz sem jutottam. Az az egy viszont biztos, hogy hatalmas kő esett le a szívemről. Nem hitte azt, hogy csak úgy random, a háta mögött megcsókoltam Tylert.

És ekkor döbbentem rá, hogy már napok óta csak telefonon tudtunk kommunikálni egymással, látni nem láttuk egymást. A szívem újra elkezdett erősen verni, bár ezúttal biztos voltam benne, hogy annak köszönhetően, hogy újra láthatom; és a pillangók visszatértek a gyomromba. Nem törődve Tylerrel – aki egyébként akkor lenne igazán okos, ha még addig eltűnne, amíg Niknek elterelem a figyelmét (nem mintha direkt akarnék neki segíteni) -, három lépéssel átszeltem a közöttünk lévő távolságot, és a nyakába ugrottam. Az ő arcáról is eltűnt erre a rövid időre a gyűlölet, és mielőtt még átöleltem volna, láttam, hogy hatalmas vigyor terül szét az arcán, és legalább olyan szorosan ölelt át engem, ahogy én őt.

 - Halálra ijesztettél – suttogtam a fülébe, ő pedig felkuncogott.

 - Akkor most egy-egy az állás – suttogta vissza, és lassan kibontakozott az ölelésből. Kérdőn néztem rá, hogy mit akar ezzel mondani, de csak megrázta a fejét, jelezve, hogy majd később, majd a hátam mögé bökött. Kíváncsian fordultam meg, és hitetlenkedve láttam, hogy Tyler még mindig ott állt, ahol hagytam. Miközben Nik keze megtalálta az utat a derekamra, én nem akartam elhinni, hogy Tyler volt olyan hülye, hogy végignézte, ahogy Nik nyakába ugrok – ha annyira szerelmes belém, és annyira engem akar, ahogy azt állítja, nem kellene ennek elviselhetetlen fájdalmakat okoznia neki? Nem mintha azt akarnám, hogy… De. Ha jobban átgondolom, abban a pillanatban pont azt akartam.

 - Ééé… te még mindig itt vagy – mondta ki hangosan azt Nik, amit én csak gondoltam, és az arcára újra visszakerült a komor, szinte gyilkolásra képes tekintet.

 - Ha jól emlékszem, félbeszakítottál egy beszélgetést köztem és Caroline között – vonta meg könnyedén a vállát Tyler.

 - Amit nem fogtok befejezni – jelentette ki keményen Nik.

 - Caroline nem a tulajdonod, ember! Szóval had döntse csak el ő.

 - Az lenne a legjobb, ha most elmennél, Tyler – szólaltam meg halkan, mire meglepettem nézett rám. Komolyan nm tudom, mire számított? Hogy megcsókol, és attól hirtelen eltörlődik a gonosz törpe varázsa, és olyan rózsaszín ködbe fogok ránézni, mint egy fülig szerelmes tíz éves? Hát, az biztos, hogy ez nem történt meg.

 - Majd rá fogsz jönni, hogy nekem van igazam, Caroline – jelentette ki határozottan, miközben a zsebébe csúsztatta a kezét. – Még nem sikerült tisztán látnod, de amikor végre sikerül, rá fogsz jönni, hogy Nik csak egy apró, fölösleges állomás volt.

 - És rohanok majd hozzád, hogy a bocsánatodért esedezzek és hogy könyörögjek, hogy had legyek veled? Azt erősen kétlem – horkantam fel, de éreztem, hogy miközben Tyler beszélt, Nik kicsit jobban magához húzott, és a keze ökölbe szorult.

 - Nézd – szólalt meg végül Nik -, az egyetlen oka, hogy nem vertem már szét a képed, az az, hogy több napja nem láttam Caroline-t, és nem hiszem, hogy a legjobb üdvözlés az lenne, ha szétvernék előtte egy srácot az utcán. Szóval addig tűnt el, amíg még van türelmem.

Tyler halkan, nyugodtan felnevetett.

 - Nem félek tőled – rázta meg a fejét, majd megfordult, hogy elmenjen, de az utolsó pillanatban még megtorpant, és az egyik kezét felemelve visszafordult. – Majd elfelejtettem; Istenem, Caroline – nyalta meg a felső ajkát -, hogy hiányoztak az ajkaid!

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nik nem tudott tovább játszani a teljesen nyugodtat, és ez teljesen érthető volt. Abban a pillanatban én is legszívesebben orrba vágtam volna Tylert. De ő gyorsabb volt. Az egyik pillanatban még ott állt mellettem, a másikban pedig már csak azt láttam, hogy a jobb kezével egy hatalmasat üt Tyler állkapcsába. Tylert megtántorodott, az állához kapott, és próbálta mozgatni.

 - Ezt azért kaptad, mert megcsókoltad a barátnőmet – sziszegte Nik, és mielőtt Tyler bármit is reagálhatott volna, még egy jól irányzott ütést mért a srác arcára. – Ezt pedig egy emlékeztető, hogy a tűzzel játszol, ha csak Caroline közelébe mész.

 - Megőrültél – nyögte Tyler, miután sikerült összeszednie magát valamennyire.

 - Annyira biztos nem, mint te, hogy azt hitted, csak úgy hagyni fogom, hogy megpróbáld ellopni tőlem Caroline-t – mondta, majd hátranézett felém, és ellágyult az arca. Kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet, úgy szólalt meg újra. – Nem mintha sok esélyed lett volna.

Tyler felhorkant, de ahogy felé néztem, már háttal volt nekünk, és távolodott tőlünk. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

 - Szóóval… akkor vége a műsornak? – szólalt meg hirtelen Damon a bolt ajtajából, és pedig ijedten rezzentem össze a hangjától. Ami nem tartott sokáig, és miközben Nik magához volt, és hátulról átölelte a derekamat, felvont szemöldökkel néztem Damonra. – Egész végig ott álltál, és nézted a „műsort”?

 - Hát, nem egész végig… - vonta meg a vállát könnyedén Damon. – De elég sokat láttam.

 - És egyszer sem jutott eszedbe, hogy… nem is tudom… mondjuk, hogy közbeavatkozz?

 - Nem – vágta rá azonnal.

 - Ne is próbáld meg megérteni – suttogta a fülembe Nik, de nekem ennyi nem volt elég.

 - Szóval ez valami pasi dolog, amit képtelenség, hogy megértsek, mert lány vagyok? – kérdeztem, és meglepődtem, amikor egymásra néztek, majd egyszerre vágtak rá a kérdésemre egy „igen”-t. Megforgattam a szemem, közben pedig éreztem, hogy Nik ad egy rövid puszit a nyakamra, amitől elmosolyodtam. Damonnek nem kellett sok, hogy rájöjjön, hogy csak egy zavaró tényező abban a pillanatban.

 - Azt hiszem, nekem mennem kéne – mutatott a kocsija felé. – Még egyszer kösz a segítséget, Caroline.

 - Semmiség – legyintettem. – Csak próbálj meg kevésbé furán viselkedni, hogy ne őrüljön meg az aggodalomtól teljesen még az előtt, hogy megkérnéd a kezét.

 - HÉ! – kiáltott fel, amint befejeztem a mondatot, én pedig egy pillanatra értetlenül néztem rá, hogy most mégis mi a baja, aztán leesett, hogy elméletileg megígértem, hogy senkinek sem mondom el, és ez alá nyilvánvalóan Niket is beleszámította.

 - Tényleg azt hitted, hogy nem fogom elmondani Niknek? – kérdeztem nevetve.

 - Ennyit arról, hogy tudsz titkot tartani.

 - Nyugalom, senkinek sem fogjuk elmondani! Most tényleg – ígértem meg, Damon pedig motyogott valamit az orra alá, és egy intés kíséretében a kocsijához ment.

 - Végre egyedül – búgta a nyakamba Nik, amint Damon kocsijának ajtaja becsukódott, én pedig felnevettem.

 - Az utca kellős közepén? Nehezen hiszem.

 - Tudod hogy értem! Most pedig gyere ide – mondta, közben pedig maga felé fordult. Megragadta a nyakamat, és neki nem kellett erőszakot használnia, mint Tylernek, hogy magához húzzon. – Atyám, de hiányoztál – suttogta az ajkamba, majd letámadta a számat. A kezem automatikusan megtalálta a haját, és boldogan túrtam bele. Most döbbentem rá, hogy mennyire is hiányzott Nik az elmúlt néhány napban, pedig az idő legnagyobb részében azon siránkoztam, hogy vajon mi lesz, ha megtudja a baba dolgot. Abban a pillanatban, azzal a csókkal, ha csak néhány pillanatra is, de minden kétségemet eltűntette.

 - Te is hiányoztál nekem – mondtam, amikor végül elhúzódtunk egymástól. – Ééés… most elmondhatod, mikor is ijesztettelek halálra.

 - Amikor azt mondtad, hogy nem az történt, aminek látszott.

 - De… tényleg nem az történt, aminek látszott – ráztam meg értetlenül a fejemet.

 - Tudom. De legutoljára, amikor ezt a mondatot hallottam a szádból, a vége az lett, hogy kidobtad Kolt, és összejöttél velem. És nem szívesen jutnék a drága öcsikém sorsára.

 - Uram Isten, annyira aranyos vagy – olvadtam el a szavaira, és adtam neki egy lágy csókot, de még mielőtt belemerülhettünk volna, elhúzódtam, és komolyan néztem rá. – Ugye tudod, hogy sosem tennék veled ilyet, ugye?

 - Igen.

 - Komolyan mondom. Te nem Kol vagy. Nem tennék veled ilyet, főleg most, hogy... – ez volt az a pillanat, hogy befogtam a számat, de az elharapott mondatot nem tudtam nem észrevétlenné tenni, az ő szeme pedig azonnal fennakadt.

 - Hogy érted, hogy „főleg most”?

Nem akartam elmondani neki, legalábbis még nem, de aztán ahogy ránéztem, rádöbbentem, hogy sosem lesz olyan, hogy tökéletes időzítés. Akármennyire várom, nem fogja hirtelen közölni velem, hogy meggondolta magát a gyerekekkel kapcsolatban, szóval az, hogy egy nappal  előbb vagy később tudja meg, csak annyiban számít, hogy milyen hosszú lesz az az idő, amíg én tudtam, és ő nem. Szóval hátra léptem, és felsóhajtottam.

 - Van valami, amit… amit el kell mondanom – mondtam az ajkamba harapva, ő pedig gyanakodva nézett rám.

 - Oké. Mi az?

Vettem egy mély lélegzetet, aztán elkezdtem beszélni. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani, bár biztos voltam benne, ha begyakoroltam volna egy szép, hosszú beszédet, valószínűleg egy szóra sem emlékeztem volna belőle.

 - Nem tudom, hogy hogyan fogod fogadni a dolgot, mert tudom, hogyan állsz hozzá, és tudom, hogy el kellett volna már korábban mondanom, de egyszerűen nem tudtam. Nem tudtam, mit mondhatnék, hogy ne akadj ki teljesen, hogy ne rémítselek halálra, vagy ha halálra nem is, annyira, hogy azonnal lelépjél. Nem mintha nem léphetnél le, mert megteheted, nem akarlak semmibe sem beleerőszakolni, de nagyon örülnék neki, ha nem menekülnél el. Tudom, hogy ez még korai; nagyon korai, de…

 - Caroline! – vágott közbe Nik, én pedig kétségbeesetten kaptam levegőért. – Miről beszélsz? Mit kell elmondanod?

Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, és kimondtam.

 - Terhes vagyok.

Nem hallottam sietős lépteket a messzeségbe tartani, de szimpla, egyszerű, normálisakat sem, szóval ezt jó jelnek vettem, hogy legalább nem kapta fel rögtön a nyúlcipőt, ezért lassan kinyitottam a szememet. Kővé váltam, döbbenten meredt rám. Nem pislogott – ami egyébként a legfurább dolog volt az egészben -, nem mozdult, nem szólt semmit. Ha nem láttam volna, hogy a mellkasa emelkedik és süllyed, azt is meg lehetett volna kérdőjelezni, hogy lélegzik-e egyáltalán.

 - Nik… Nik, kérlek, mondj valamit. Bármit – könyörögtem remegő hangon.

 - Terhes? – kérdezte vissza olyan nyugodt hangon, ami meglepett. Azt hittem, teljesen ki fog akadni, ehelyett olyan nyugalom hallatszott a hangjában, mintha csak egy almáról beszéltünk volna. Lassan bólintottam. – Mond, hogy ez most csak valami vicc.

És puff. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz lehet. Miért is hittem el akár egy percig is, hogy talán nem fog kiakadni?

 - Nem. Nem viccelek – ráztam meg a fejem.

 - Megtartod?

Hitetlenkedve meredtem rá, és nem akartam elhinni, hogy jól hallottam, amit mondott. Tényleg úgy érzi, hogy meg kell kérdeznie, hogy megtartom-e? Komolyan azt hiszi, hogy akár csak egy pillanatra is átfutott az agyamon, hogy bármi mást tennék? Mert akkor nagyon félreismert.

 - Ez nem kérdés.

 - Mióta tudod? – kérdezte, és a hangja még mindig ijesztően nyugodt volt.

 - Néhány napja. A mozi utáni reggelen csináltam tesztet, és pozitív lett, ma pedig elmentem egy orvoshoz, és ő is megerősítette.

 - És mikor akartad elmondani?

 - Tessék?

 - Mikor akartad elmondani? Amikor már annyira egyértelmű, hogy nem tudod letagadni, vagy még előtte tervezted? – a düh most már egyértelműen kihallatszott a hangján, de nem csak abban. Az arca is kezdte levedleni a teljesen nyugodt, nincs-semmilyen-érzelem-az-arcomon kifejezést, aminek a helyén egyre jobban a harag tűnt fel. – Egyáltalán elmondtad volna, ha most nem bukkanok fel? Ha véletlenül nem csúszik ki a szádon szinte a dolog? Mert jelen pillanatban nekem nem úgy néz ki.

 - El akartam mondani! Tényleg el akartam! De egyszerűen nem tudtam, hogyan kezdjek bele, és úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha először összeszedem magam, és eldöntöm, hogy mit is akarok.

 - Szóval elmenekültél? – tárta szét a karját összefoglalva, amit leszűrt az egészből, és minden szavából csak úgy sugárzott a merő gúny. – Pont mint ahogy máskor is teszed, amikor valami probléma van.

 - Nincs jogod…

 - Az enyém egyáltalán? – vágott hirtelen közbe Nik, bennem pedig még a vér is megfagyott. A szívem kihagyott egy pillanatra, és nem akartam hinni a fülemnek.

 - Hogy? – suttogtam olyan halkan, hogy abba sem voltam biztos, hogy meghallja, amit mondtam, mégis csodáltam, hogy egyáltalán ennyit sikerült kicsikarnom magamból.

 - A gyerek. Az enyém? – kérdezte most már konkrétabban, nekem pedig bele kellett harapnom az alsó ajkamba, hogy megakadályozzam, hogy a könnyeim úgy törjenek elő, mintha teljesen megnyitották volna a csapokat. Ezt nem engedhettem meg magamnak.

 - Te most… tényleg azt kérdezed, hogy a tiéd-e a gyerek? – hunytam le a szememet suttogva.

 - Jó lenne tudni, hogy nem úgy teszem tönkre az életemet, hogy végül kiderül, hogy nem is enyém  a gyerek.

Komolyan nem hittem a fülemnek. Mintha egy teljesen más ember állt volna előttem. Mintha csak nem is Nik lett volna. De az, amiket mondott, elég egyértelműen kifejezték, hogy mi a véleménye a gyerekvállalásról. Még az sem sikerült megváltoztatnia a véleményét, hogy terhes lettem. Hogy az ő gyerekét várom. És ha valakinek egy ilyen dolog nem tudja megváltoztatni a véleményét, akkor semmi a világon nem fogja.

 - Tudod, mit? – túrtam bele a hajamba. – Nem kell ez miatt aggódnod. Ne aggódj, nem kell tönkre tenned az életedet. Végeztünk – mondtam, majd minden válasz vagy reakció nélkül sarkon fordultam, és elindultam hazafelé. Csak azért könyörögtem, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet a sarokig.